Igazán irigylem azokat, akik képesek valamilyen formában kifejezni magukat, az érzéseiket, a világot, amiben élnek. Vers, rajz, zene, bármi. Bármi, amitől nem fordulnak be magukba, nem zárkóznak be és dobják el a kulcsot, bezárva magukat egy sötét helyre. Amíg azon a helyen vannak, megjelenítik azt abban a formában, ahogy akkor látják, majd utána fogják a képet, beteszik egy rajzfüzetbe, és rácsukják a borítót. Ügy lezárva, sötétség elmúlik, minden megy ahogy mennie kell. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Nem én csukom és nyitom a sötétség ajtaját, hanem az jön és megy, kedve szerint, amikor akar. Félresöpörve mindent, ami éppen ott van és fontos. Ekkor még a professzionális mosoly is árulkodóan üres. Egy óvatlan pillanat, és az álca lehullik. Ezt elkerülni... mindenek előtt.