... amikor kimoccanni sem érdemes.
Ez a mai is ilyen volt. Nem elég, hogy korán keltem, még visszaaludni is esélytelen volt, mivel 20 perc vegetálás után csörgött a telefon, indulni kellett a városba.
Amint kitettem a lábam a házból, a lugas alatt jól lábon csípett egy darázs. Intő jel, hogy forduljak vissza, fogjak egy marék jégkockát és feküdjek vissza aludni, de ha dolog van, akkor menni kell.

Legközelebb első utam visszavezet az ágyamba, egy ilyen nap után nem kell még egy ehhez hasonló sem.

Mikor tudjuk meg, hogy valahol megtaláltuk a helyünket? Vagy honnan tudjuk, hogy nem az a helyünk, ahol éppen vagyunk?
És mi van akkor, ha mindenki azt mondja, amit már biztos mindenki hallott, hogy "ott majd biztosan megtalálod a helyed", és mégsem?
Normális az, hogy olyan helyen/helyzetben érzed magad jól és biztonságban, ahol minden "normális" ember félne/pánikolna/stb.?
És ha végre úgy érzed, hogy találtál egy helyet, amit a magadénak érzel, ahol mások is oda valónak tartanak, minden szép és jó, ahogy a mesében, akkor jön a való életnek nevezett szörny és kiszakít ebből a burokból, a biztonságból és elhajít egy olyan új közegbe, ahol újra helyet kellene találnod.

Tanulság: ha már úgy érzed, hogy hosszú idő után végre minden normális, akkor biztos nem maradnak úgy sokáig a dolgok.

Nem egészen úgy sikerült, ahogy terveztem, de remek volt.

A Margit híd tövéből végignézni nagy élmény volt, mintha csak karnyújtásnyira lett volna az egész. Kicsit sajnálom, hogy nem vittem fényképezőt, de állvány nélkül nem sok értelme lett volna, és így legalább teljesen oda tudtam figyelni.
Utána a Ferenciek tere-Keleti pu. közötti séta hatalmas tömegben említést sem érdemel, ahogy a Stadionoktól hazáig sétálás sem. (Igaz, most nem tűsarkúban, szoknyában, tél közepén tettem meg a távot :) )